A véletlen úgy hozta magával, hogy Koszta, a kortárs, a szemem előtt lett azzá, aki. Hozzátehetem, hogy nemcsak fejlődését figyelhettem meg, szinte átélve véle képzelete kibontakozását és eszközeinek virágbaszökkenését, hanem beleláthattam sorsa alakulatába is.

Koszta Józseffel évtizedeken át a Műcsarnok kiállításain találkoztunk, nagy időközökben, hol megjelent, hol eltűnt, évekre néha, de művész-társaságunk állandó tagja nem volt soha. Szinte legendás alakká vált, amint a 90-es évek közepétől kezdve időről-időre megjelent, hozott magával egy pár kisebb-nagyobb képet, körülnézett, mi történik a műtermekben, aztán újra eltűnt München, Párizs, Róma múzeumai, vagy Cibakháza, Abony, Szolnok és Szentes tanyái közt. Fejlődéséről képei többet beszéltek, mint ő maga. Legelőször a Hazafelé c. képe tette ismertebbé, mely elárulta egész iskoláztatását, annak folyamatát a mintarajz iskolától a müncheni Akadémián át Szolnokig, ahol akadémiai tudását az új magyar népies tárgyú festésre alkalmazta. Pedig közben Dietz-nél, a bálványozott müncheni mesternél elképzelt ő egy történeti jelenetet is, Mátyás és Beatrix találkozását, meghallgathatta mestere kritikáját, amely - kivételesen - nem hosszas elméleti fejtegetésből állott, hanem gyakorlati alapon, úgyhogy a hibás részleteket, főleg a három ló csoportját, egy papírlapra odarajzolta tanára neki. A szóra csak azt bízta, amit a kompozíción dicsérhetett. Ezzel a vázlatával pályázott a Benczur-mesteriskolába. Fel is vették, de a kivitellel nem bízta meg sem az állam, sem más közület. Egy darabig tehát dolgozott az iskolában, bár a mesternek se a példája, se a tanítása nem fogott rajta, - valami egészen más matériából faragták és egészen más elképzelések izgatták. A Három Királyok c. vázlata már ez új elképzelések közül való. Az Új Múzeumban látható e kompozícióján a kései Koszta-kép nem egy jellemvonása megnyilatkozik. A fény, mely formát alakít, az éles ellentétek, melyek közt a színek elhelyezkednek, már sajátos harmóniakeresésben törnek maguknak utat. Mikor 1911-ben Rómában a Nemzetközi Művészeti Kiállítás magyar pavillonjában a nagybányaiak közé akasztották, tökéletesen beleillett, főleg Ferenczy akkori szintetikus kolorizmusa mellett. Ki gondolna e kép előtt arra, hogy mestere ezidétt, tehát 1910 körül már Párizsban járt? Hogy nem sokkal előbb pedig Rómában? Párizsban ekkor a kubizmussal kezdtek játszani, Rómában pedig a nagy barok mesterek harsogtak feléje. De őt sem az egyik, sem a másik nem érdekelte, legfeljebb ha Velasquez római pápa-képe érintette meg, de méginkább a bécsi Velasquezek, bár minden külső hatás nála csak arra volt jó, hogy a maga formája kialakításához segítse.

Mikor hazajön, folytatja ott, ahol elhagyta - kereste önmagát. Kereste a magyar falu levegőjét, kereste a magyar ég színeit, vagy helyesebben, kereste a Koszta-színeket. Most utólag észrevesszük a korai képeiben a mai Koszta-képek előfutárait, de kartársai nem láthattak agyába és a siker - melyre vágyott - mondjuk, a sok félsiker igen elkeserítette. Így történt híres, nevezetes bicska-jelenete Bruck Stáncival, aki abban az időben, mint a 120 koronás vázlatkör gazdája, kis potentummá verekedte fel magát s egy alkalommal őt bízták meg a Műcsarnok egyik tárlatának rendezésével. Bruck Stáncinak nem volt kedvence Koszta József és így bizony úgy elakasztotta a képét, hogy Koszta csak nagynehezen fedezte föl a harmadik sorban. Ebből baj lett.

Mikor 1917-ben bemutattuk az Ernst Múzeumban a már tökéletes mai voltában kialakult Kosztát, Márkus László, az Alkotmány nagyrabecsült kritikusa, ki jelenleg az Operaház igazgatója, ezt írta: "Az Ernst Múzeumban új csoportkiállítás nyílik meg, ahova a Műcsarnok urai, élükön ama mindenható Bruck Stáncival, elmehetnének szégyenkezni. Egy pompás magyar művészt fedez föl ez a magyar kiállítás, Koszta Józsefet, akinek spanyolos viharzású ereje és borongós magyarsága egy poraiból megelevenedett Munkácsy és egy magyarrá lett Goya szenzációját idézik fel. Kétségtelenül a legelső magyar, sőt európai vonalból való. Jelenleg 53 éves és ha nem lenne ez az Ernst Múzeum, mindmáig azt tudnók róla, hogy egyszer a Műcsarnokba kegyelemből bevették egy képét (most dísze ez a kép a kiállításnak). De Bruck Stánci úr nem helyeselte és elakasztotta úgy, ahogy csak a Műcsarnokban tudnak jó piktort elakasztani. Akkor Koszta kést rántott és szét akarta vágni képét, (azóta Bruck úr széltében azt sejteti, hogy ellene készült ez a késes merénylet). A magyar közönség egyik legnagyobb festő nevéhez, ennek a groteszk epizódnak az ódiumát fűzte. Megdühödt kis vad zseni volt eddig a Műcsarnoki kanonokok jóvoltából és íme, most büszke, néma vádként tornyosul nagysága azok lelkiismerete elé, akik felelősek az ő 53 évig tartó reménytelen életéért." Reménytelen életéért! Bizony nagyon szomorú hangulatban találtam én Kosztát ama bizonyos augusztusi napon, 1917-ben, mikor Szolnokon Zombory Lajost látogatva, átvittek a szomszéd műterembe, ahol reménytelen elhagyatottságba temetkezett a ritkán-ritkán elénk kerülő kis festő, Koszta József, földreteregetve elém, keretezés nélkül való állapotban sok új mesteri alkotását. Íme, egy új és már tökéletessé érett Koszta tárult elém. Nem a Hazafelé, nem a Mezei munkások Kosztája. Nem, ez az új Koszta a festői előadás hallatlan erejével ragadott meg. Néhány héttel később ezt az új Kosztát mutattuk be az Ernst Múzeumban.

Még mielőtt idegen szem látta volna, az Ernst Múzeum benfenteseit értesítettem a készülő nagy eseményről: megjelenik egy új magyar mester, egy telivér magyar festő, nemcsak tárgyával, de temperamentunával is mindent elsodró erőben. Az első vevői voltak Szinyei Merse Pál, Petrovics Elek, Nemes Marcell, br. Hatvany Ferenc, gróf Andrássy Gyula s Beckói Biró Henrik. A napilapok, a háború szomorú viharzása közepett, mégis csak felsikoltottak, s a nagyközönség előtt jóformán ismeretlen művész egyszerre az érdeklődés középpontjába került, melyet azóta sem veszített el, - hiszen 1920-ban, a gyászos 1919 után, a legelső művészi érdeklődés Koszta kiállításán lobbant fel újra - a magyar élniakarás itt kapott hangot először s Koszta azóta minden külföldi kiállításainkon is a katexochen magyar mester. Joggal. Mi okból?

Már az 1917-iki kiállításunk előszavában leszögeztem: "Koszta a buja, kövér magyar színek, az életnek vaskos foltokban való, erőteljes egybefoglalásokban, gazdag egységekben, mély sonorikus erőben való transponálója". Rámutattam arra, hogy szenvedelmes erőben, patetikus érzésben fogant színvilága, a maga egyszerűsítő foltlátásával, megteremtette a maga külön világát. Koszta, írtam volt, e kis gyűjteménnyel végleg legjelesebb mestereink közé emelkedik. Így is történt. Művészi fejlődése - noha akkori megielenésekor meglepetésnek hatott - a figyelmes szemlélő előtt nem jelenthetett ugrást, csak következetes kialakulást, a temperamentuma, az ösztönszerű érzése, a szűk skálába fogott, de igen mélyről hangzó színzengése tört csak fel olyan lelki rétegekből, amelyek fajának titokzatos ösztönmélységeiben rejlettek. Ez magyarázza, hogy Koszta Józsefnek semmit sem mondott a Benczur-iskola, de Róma sem, de Párizs sem, sőt, csak akadályozták az ősi erők felszínre törését. Hogy aztán a szentesi vagy a szolnoki nagy elhagyatottságában magamagára talált, az a magyar művészetnek egy nagy ajándéka, mellyel a jó sors kedveskedett neki. Itt eldobott magától minden iskolát és festett, ahogy a madár dalol - festett színekkel, melyeket feketébe ágyal. Bánja is ő, mit tart az impresszionista tanítás a sokat ócsárolt feketéről? Bánja is ő, mit mond a részletrajzról, a "finom naturalizmus"? Fest nagy, durva, vaskos foltokban. Csak a forma leglelkét adva vissza, minden részletet belegyömöszöl egy-egy színfoltba. Kevés színnel, de ezek a színek csattogjanak, - ahogy a parasztlegény egyet kurjant, mire rászól a lányok kara - az ő kékes esti ege alatt kicsillog a fehér a feketéből, itt-ott egy-egy fényfolt, egy darab kék ég a háttérben. Majd a naplemente színrakétákat ereszt, csupa színkontrasztot remegtetve fel. Van itt most egy római tája is, - már az eljövendő Kosztát érezteti, mikor az esti világításban, az esti kék égen a sárga felhők uszkálnak. A kontraszt-világítás hátulról előretörő fény kedvenc motívuma lett, éppen a színellentétek erőteljes összecsengése miatt. Íme, egy másik esti tájképe, melyen Corot ecsetére méltó finom rajzú fák a háttérben, elől pedig egy hazafelé menő asszony éles körvonala, csak foltban, mert a világítást hátulról kapja, felette gazdag ornamens-játékkal csipkézett sárgás ég a fehérhasú felhőkkel. Vagy ilyen egy másik estiképe, melyen semmi sem nyugodt, a fák csipkés rajzolata, a fekete nagy árnyékfoltok, a felhők közt bujkáló holdvilág, minden drámai feszültségben, állandó mozgásban tartja a szemet.

A Kukoricatörés motívuma sokat foglalkoztatja. A színfoltok drámai összeütközése a jelentéktelen cselekvésnek dinamikai lázt kölcsönöz. Két alak a kukoricásban, egyik töri a csutkát, a másik kézbe adja, -, de a színjáték, melybe belemeríti alakjait, a legizgalmasabb személmények közé emeli a tiszta festői motívumot.

Ugyanilyen drámai erő van egyszerű tanyaképeiben, tanulmányfejeiben, sőt virágcsendéleteiben is. Új szemmel látta meg a magyar világot, a szemében új színek rejlettek és ezek az új színek egy mélyen érző, dacos, dinamikus erejű lélekből erőben gazdagon, széles ecsettel lerakva, színárnyalatokban üdén, ifjan robbantak ki. Parasztvirágokból csendéleteket állít össze, piros, fehér, zöld színekből, a legmindennapibb virágok egyszerű színeiből, de ezek a színek égnek, izzanak, bőséges és zsíros foltokban, szélesen, pasztozusan odavetve. Majd leányfejeket fest, fák között, széken ülő, könyvet olvasó asszonyt, magas támlás székben ülő kis parasztlányt, s úgy áll ott előttünk a maga színbukátéjában az alak, mint egy szenvedélyes lelkű Velasquez, egyetlen impreszszióban, optikai egységben, de vad, sőt néha brutális színfoltokból életre híva. A spanyol mester árnyéktalan formafinomságait átötvényezi ő a maga zsíros, mély színeibe, az árnyékok mellett felragyogó színfoltjait, a feketébe ágyazott fehérekbe, a kicsattanó kékekkel és pirosakkal. Egy fejkendős parasztasszonyt látunk rózsaszínű blúzban, eleven piros folttal az arcán, plasztikai erőben életre varázsolva. Egy női fejtanulmányán a fej félig árnyékban, de az árnyékos rész is tiszta formaéreztetés és csupa fojtott szín. Egy másik parasztlány fej igen tanulságos példája a művész mesterségbeli nagy készségének, melyet a maga nyelvévé avat. Minden forma erős foltból kialakítva, az éles világítás kettészeli a formákat, ilykép szinte ornamens játékot teremtve, de a színfoltok a lokális színekből egybegyúrva, külön tónusharmóniába egyesülnek. E korszak legfőbb Kosztája a Tányértörlő nő, melyen a színelemzés rezgő színfoltok finom futamát teremti meg. Ez a futam nemes színek gazdag egybeolvasztásából zeng felénk, minden színen szín s árnyékok terjengenek, még a törlőrongy fehérségében is kék és barna foltok rejtve, hogy az anyagszerűséget éreztessék. Amit ábrázol, ezt a mindennapi cselekvést is - éppen előadása dinamikus erejével - magasfeszültségű áramlássá tudja felfokozni, mint tájképein, hol a felhőktől felszaggatott kék égen, az esti kékség tüze villog, a fekete házak fehérre meszelt fala hatalmas kontrasztokban tör elénk, itt-ott a vízparti házak tükörképe is, minden felfokozódása mellett, ég és csillog, drámai mélység és tragikus érzés lüktet benne, A magyar tájat borús érzései hordozójává tudja tenni. De nem a csendes idilli élet nyugalmában. Nála a pipacs sem mosolyog - csendesen. Az ő pipacsának tüze lobot vet. Mint egész művészete, mely ismeretlen lelki rétegeket tár fel. Ha felületesen szemléljük művészi alkotásainak egészét, egy kis skálájú, kevés formával bíró, bár nagyerejű művész benyomását kapjuk. De minél mélyebben merülünk bele művészetébe, annál gazdagabb és változatosabb árnyalatok sűrű erdejébe jutunk. Az első három kiállítása, az Ernst Múzeumban, bármily közel rokonnak mutatta is képzeletjárását, ecsetkezelését, motívumait, tüzetes rátekintéssel már jelezte egy újabb, szinte ugrásszerű tovafejlődés lehetőségét. A művészi fejlődésben is van mutatio. Mi ennek a magyarázata?

Az igazi okra Kemény Simonnak Koszta-cikkében bukkanunk: "Olyan felindulásban dolgozom, mondotta a művész önarcképére mutatva, hogy egyszer holtan fogok összeesni a festőállvány előtt." Ez valóban minden igazi mestermű létrejöttének eredeti feltétele. A természet előtt felszálló intuitio csak mély érzésben, nagy indulatáramlásban, lelki felhevültségben foganhat meg. Csak ilyetén érzés-viharzásban lesz a benyomásból képzeleti kép és minél mélyebb a lelki élmény, minél gazdagabb a formaátélés, annál tisztább és eredetibb az intuitio, mely a művész képzeletében felbukkan. Minthogy ezt a felindulás-képességet, mint Koszta bevallja, munka közben állandóan érzi, formája most újra megújult, mégpedig a stílusfejlődés benső törvényszerűsége szerint, ahogy azt a nagy mestereknél, Tiziánnál, Rembrandtnál, Beethovennél, Goethénél látjuk, a részletektől mindinkább felszabadultan, nagy szemmel látott formák egyszerűségében, ellágyított körvonalakkal, ködös átabotákból kivillanó elmosott formarendszerben. Ez az öregkori stílusok állandó és közös tulajdonsága. A szigorú, rajzos felépítésről felfejlődnek a ködös, homályos, lágy egységekbe. Emlékszem Rembrandtnak braunschweigi családi arcképére, melyen minden omladozó színesség. A vörös, az olívzöld, az aranysárga ékkőszerű ragyogásából és egymásbakent összeolvasztásából hullámzanak ki a formák. Ha Rembrandt ekkor - halála előtti éveiben - tájképet festett volna, csak az öreg Goethe szavával tudtuk volna leírni: Schau! Im zweifelhaften Dunkel Glühen blühend alle Zweige, Nieder spielet Stern auf Stern, Und Smaragden durchs Gesträuche Tausendfältiger Karfunkel...

Ez Koszta kései korának műveire is tökéletesen ráillik. Itt is szikráznak a színek, ezek a vadul, de halálos biztonsággal kent színek, a smaragdok és karbunkulusok remegésében. Ha van szabadsága a koloritnak, az övé az. És mégis titkos rend tartja össze színeit és semmi sem válik szabadossá. Ha van merészsége a színfelrakásnak, az övé az. És mégis, mily kiszámított színei traktálásának módja, és merészsége nem válik hányavetiséggé soha. Rembrandt öregkori kacagó önarcképe is csupa felborított foltból áll, szabad ecsetvezetésben, de minden formáját érzés teremti, - az a felhevültség, mely az öreg mestert állandóan izgatta, de éltette is. Ugyanaz a felhevültség ez, mely Kosztával ifjabb korában, az indulat hatása alatt, bicskát rántatott és mely ma is fogva tartja, és munka közben ihleti és új stílusához segítette. Ugyanezt a felszabadulást, a részletek fölött való száguldást látjuk Tizián kései műveiben, például a müncheni Krisztus kicsúfoltatásánál, a szenvedély heve és a forma egyszerűsége olyan lángoló egység, mely a sok évtizedes önkínzás gyümölcse. Ahová Koszta ezekben az újabb műveiben eljutott, ugyancsak ennek a hévnek, ennek a benső izgalomnak kivetítése, mely őt ötvenesztendős művészi pályáján át folyton folyvást fűtötte és ez magyarázza ecsetvonásainak fürgeségét, izgatott mozgalmasságát, az egymásba kent színekből kialakuló finom fátyolt, mely titokzatos belső ragyogást ad színeinek, tüzet, mélységet, csillogást. Idáig jutott el a magyar természetnek festéssel való megörökítésében ez a magyarlelkű mester és ha a magyar szemlélő indulatai hevében, színei csokrában, kifejező erejének ösztönösségében - önmagára ismer, tetézi ezt egy másik felismerés, az, hogy láttán a Munkácsy-Paál-Rudnay érzésközösség homályosan sejtett egységtudatára ébred, ami beleágyazza művészetét a szavakkal definiálhatatlan, de érzéssel átélhető magyar művészetbe, a nagy magyar költők közösségébe.