Csorba Géza, a mai szobrászművész generáció egyik legjelentősebb tagja, az annakidején sok vihart látott Kerepesi-temető Ady szobor zseniális alkotója Szentesen járt, hogy a Művészeti Tanács megbízásából tárgyaljon a város vezetőségével a Petőfi szobor elkészítéséről.

A művész megkért bennünket, hogy kísérjük el világhírű művésztársához, Koszta Józsefhez. Kívánságának eleget tettünk.

Útban a Mester Zrinyi utcai lakása felé elbeszélgettünk Csorba Gézával azokról az időkről, amelyek keretében a nagy Ady szobor vita lezajlott Budapesten.

- A vita – mondotta Csorba Géza – tulajdonképpen nem a művészek között volt, a világnézetek ütköztek meg ebben a kérdésben. 1937 tavaszán, amikor az Ady emlékszobrot megalkottam, a reakciós körök felhördültek. Látták, hogy munkámmal a forradalmár Ady-t hívtam életre, azt az Ady Endrét, akitől úgy féltek, mint a tüzes pokoltól. Ezek a körök kezdeményezték a vitát, de hála az igazi művészek vitánfelüli demokratikus gondolkodásának, sikerült a tervem elfogadtatása. Az Ady szobrom ott áll a Kerepesi temetőben és hirdeti az érmidszenti parasztivadék zsenialitását.

Kosztáékhoz megérkezve, az udvaron a Művész feleségével találkoztunk. Megkérdeztük tőle, ismeri-e Csorba Gézát
- Hogyne ismerném – mondotta felcsillanó szemekkel. - Jól emlékszem arra a márciusi napra. 1937-ben, mikor én mit sem tudtam az országos vitáról, az uram kivitt a Kerepesi temetőbe és messziről rámutatott egy frissenkészült szoborra.
- Na, Annuska, megtudnád-e azt mondani, kit ábrázol ez a szobor?
- Csaknem sírva fakadtam meghatottságomban. Az első pillantásra felismertem a nagy magyar költőt, abból a gondolatból, amit a szobor kifejezett. Ez Ady – mondottam – ilyen szobrot csak Adyról lehet csinálni a forradalmár Ady-ról. Az uram megveregette a vállamat és így válaszolt.
- Igazad van, ez a szobor Ady Endrének a szobra és ez a szobor ugy van megalkotva, ahogy egy igazi művész elképzelheti a nagy költőt. Ez valóban a forradalmár Ady szobra.

Nem lehet meghatódás nélkül gondolni a két művész találkozásának pillanatára. Régi jóbarátok voltak, hosszú esztendőkön keresztül együtt ültek délutánonként a Japán kávéház különasztalánál és beszélgettek arról a szebb magyar jövendőről, amely most jutott osztályrészükül.

Az agg művész elébejött a nálánál több mint harminc esztendővel fiatalabb művésztársának s testvériesen megcsókolták egymást. Néhány percig egyik sem tudott szóhoz jutni a meghatottságtól. Peregtek a szavak, peregtek az újra felforrósodott gondolatok: Emlékszel! Jóskám? Emlékszel! Gézám?

Egy óráig beszélgettek a réglátott barátok és mikor eljöttünk, a 87 esztendős Koszta József a beszélgetéstől kimerülten már nem állott fel, hanem megkérte barátját, hajoljon le hozzá, hogy megcsókolhassa.

Koszta elvtárs nem mondotta, de okos művészszemében ott volt a gondolat: Talán sohsem látjuk egymást.

Mi reméljük, hogy elvtársunk, a világhírű festőművész, még egész sor művészi alkotással fogja megörvendeztetni a dolgozók világát.