Ebben a nomád bolyongásban hőségesen vele tartott két elválhatatlan kísérője: a festőszerelvénye és a nincstelenség. Hol itt, hol ott vesztegelve, mindég a szabad ég alatt festette a községek peremén, a tanyák körül, a szántóföldön munkálkodó, a réten kaszáló parasztot, arató férfiakat, kévekötő asszonyokat és lányokat, a legelők pásztorait. Ritkábban festett a tájak érdekessége kedvéért, majdnem mindig belefestette a termőföld igazi hősét: a parasztot. Alakját erélyes ecsetje élettel telten mutatja be, kemény, földet átalakító munkája közben. Ezt szereti legjobban, a paraszti munka lett szorgalmas munkálkodásának fő tárgya.

Közben a véletlen jótékony keze kellemes meglepetésben is részesítette: sikerült egy-egy kis képet mélyen leszállított áron eladnia, ami nagyobb lélegzetű alkotásokra buzdította. Egy ilyen képen, amelyet a Műcsarnokban "Hazafelé" címmel állított ki, ugyancsak falusi embereket, lányokat, asszonyokat, kedvelt alakjait festette meg, amint a pusztán alkonyatkor hazafelé ballagnak. És most csoda történt: elnyerte vele a legnagyobb díjak egyikét, a "Műbarátok ösztöndíját". Ez egyelőre kiszabadította nagy szegénységéből és beemelte azoknak a művészeknek a rangsorába, akikkel ezentúl komolyabban kell számolni.

A "Hazafelé" 1897. évi sikerét húsz olyan esztendő követte, amely egyenes, zavartalan fejlődésben mutatja művészetét, melyet újabb és újabb kitüntetések követtek ("Mezőn", 1905; "Mezei munkások", 1910; "Kukoricatörés", 1917), valamennyiök tárgya az Alföld népe, a munka forró sodrában.

Az 1917-es év fontos fordulópontja mesterünk sorsának: kiállítása akkora sikert hozott, hogy a kiállított művei csaknem mind elkeltek és az eddig vékonypénzű piktorból jómódú művész lett.

Valóban épületes történet: a derekas és becsületes munka íme végül meghozta az áldást. A szép történet azonban megfeledkezett arról, hogy odáig húsz év pergett le. És milyen húsz év! Ezalatt három műcsarnoki díjból kellett megélnie, amire csak olyan kemény és dacos akarat volt képes, mint Kosztáé. Hiába kapta egymás után a hivatalos kitüntetéseket, hiába állított ki új és újabb képeket: az igazi vásárló közönségnek húsz éven át egyszerűen nem kellettek Koszta képei. Elsősorban tárgyuk miatt. Aratók, mezei munkások a régi közfelfogás szerint nem lehettek alkalmasak "szobadísznek". Márpedig a nagyközönség jóideig csak a bútor csinos kiegészítőjének, a meztelen fal élénkítőjének tekintette a festményt, amelyet akkor becsült igazán, ha valamely érzelmes vagy mulattató történetkét ábrázol. Ilyesmit hiába keresett művészünknek mindég komoly, mindég az élet igazi hangján megszólaló alkotásain. Így történt, hogy eleinte a kiállítások látogatóinak csak egészen kis töredéke szegődött hívévé és jóideig kellett várnia, míg számuk lassan megnőtt, egész az 1917-es általános nagy és döntő elismeréséig. Időközben ugyanis modern festőink művészeti szemlélete egyre finomabbá, megértőbbé nevelte a nagyközönség ízlését és így lehetővé vált Koszta egyéni művészetének általános elismerése is, oly hosszú, küzdelmes munkálkodás után.

Mindez élesen belevágott a művész sorsába, de nem világítja meg művészetének jellemét. Pedig az utóbbi teszi számunkra nevezetessé, értékessé mesterünket. Közelebbről kell tehát megtekinteni a művész stílusát is.

Koszta képeinek kilencven százaléka az Alföld életét tükrözi. Ezt ösmerte legjobban; ezt zárta szívébe annyira, hogy végül tanyás kisgazda lett maga is Szentes határában. Ez a szinte állandó együttlét a puszta ősi világával mély érzelmi kapcsolatot teremtett az Alföld paraszti élete és mesterünk közt. Ennek sugalló hatása lett irányító ereje, életfelfogásának és ecsetje járásának is. Így történt, hogy tulajdonképpen az Alföld lett Koszta művészetének magasiskolája.

Korai képei feltűnően különböznek későbbi műveitől. Ez azonban nem jelent elvi elkanyarodást, vagy szakítást a múlttal. Az idők folyamán ugyanis lassú és folyamatos fejlődési fokozatok és átmenetek kötik össze stílusának összes változatát. Így vált egész életműve szerves egységgé, bármennyire különbözők egyes pályaszakaszának alkotásai.

Legjobban bizonyítják ezt azok a képek, amelyeket mint különösen kiemelt és feltűnést keltett munkákat már említettünk. Köztük a legkoraibb a "Hazatérés" (1897). Itt nyilvánvaló a művész törekvése, hogy a messzire hátranyúló pusztán hazafelé induló falusiak csoportját a lehető leghívebben mutassa be, a legrészletesebben jellemezze. Éles körvonal különíti el az alakokat a tájtól, épp olyan rajzos az alakok arca, minden részük, az öltözet szövetéig és az egész kép a valóság pontos másának hat. A következő években fokozatos egyszerűsítés, összefoglalás tömöríti a részleteket, ami a "Kukoricatörés" című képen éri el nevezetes teljesedését. Ezt a témát annyira szerette, hogy többször is megfestette rokonváltozatokban. Már a kompozíció is alapos egyszerűsítésen esett át: nincs már semmi szerepe a messzire hátranyúló térnek, mert a két dolgozó alak mögött a kép minden részét a kukoricaszárak és levelek töltik ki és ez kulissza módjára elzár minden kilátást a térbe. A két alak megfestése is alapos egyszerűsítsen esett át: színfoltokból áll alakjuk minden része és nincs szükség a rajzvonalra, amely idáig megadta a testnek körvonalát, a szem, a száj alakját; eltűnt az öltözetek redőinek rajza is, sőt eltűnt szövetszerűségüknek, anyaguknak hangsúlyozása is. A régi képeken oly gondosan megfestett részletek hiányát, amely itt természetesen szándékos, nem is vesszük észre, mert a nagy színfoltok alatt lappangó jelenlétüket így is megérezzük. Ezeknek a színfoltoknak új és különleges szerepük: a kukoricaszárak és levelek aranyló színe, az öltözetek élénkpiros, sárga, kék, fehér foltjai tüzes erővel világítanak a melléjük festett vaksötét árnyékok mellett, és most e két egymást erősítő ellentét különös újfajta feszültséggel telíti a képet, ami fokozza cselekvő alakjainak életszerűségét.

Látnivaló, hogy az egyszerűsítésnek ez a módja éppen nem jelenti a kép elszegényedését, mert amit veszít apróbb részletekben, többszörösen megtérül tömörség dolgában; így is mondhatnók, hogy ami eddig "külterjes" festés volt, most belterjessé vált és sokat nyert kifejező erőben. Egyben fokozódik a szín ereje, s ez nagyban emeli a képek újszerű hatását.

Az erős ellentétek ilyen szerepe az ezután festett képeken valósággal uralkodóvá válik, újabb festményei tanúskodnak róla. A "Dinnyesátrak" című, 1926-ban festett képét végig homály borítja, amelyből egy kunyhó vagy sátor vakító fehér fala, a dinnyecsősz fehér öltözete világlik elé, végül az ellentétek ilyen kiaknázása a "Faluvége" című, 1935-ben festett képén a kis ház és kert kerítése világos és sötét foltok egyvelegévé foszlik fel, a természetben látott kép csaknem álomszerű benyomássá vált. Valóban, még ilyen festményei sem kigondolt képek, nem képzeletének szülöttei, hanem mindig a valóságban gyökereznek, szemléletének élményei, igazi emlékképek. Ezek a művei fonják össze az életrajzát az Alföld pusztai életével; ebből és csakis ebből meríti alkotóerejét, semmi súlyt sem vetve arra, hogy a többi művész minő utakon jár.

Ennek az így alakult művészetnek stílusát a mester önmagának köszönte, a serkentő erőt a pusztai léttől kapta. Bár külföldön is megfordult és megösmerkedett a régi és új művészettel, idegen stílushatást mégsem lehet fejlett alkotásain kimutatni, a maga életszemlélete és érzésvilága átütő erővel érvényesül a munkáin. Szívvel-lélekkel, mindég felfokozott eréllyel vetette magát alkotó munkájába, amelynek szinte megszállottja volt. Ecsetének járása szenvedélyes, erővel teljes, legkevésbé sem simulékony, hanem akaratos, kérlelhetetlenül őszinte, mint a mester, aki ezt az ecsetet forgatja.

Így lett a hazai táj, a hazai élet egyik legeredetibb, legőszintébb festőmestere. Egy ilyenfajta művész nem nagyon igyekszik a közönség elmaradt ízléséhez simulni, voltaképpen a maga igényesebb művészvágyait elégíti ki. De ebből az önzőnek látszó érzületből szoktak megszületni a legértékesebb, mert legőszintébb alkotások. Amire jól példa Koszta József egyéni művészete.